Meghökkent,

• hogy a rendszerváltó népszavazás aláírásgyűjtésében több párt, ágazati szakszervezet, civil szervezet vett részt, amelyeknek a saját tagságuk egytizedét elérő aláírást sem sikerült leadniuk (a kezdeményezés mindössze 80.000 aláírást ért el az adott határidőig, és így eredménytelenné vált). Van közöttük szakszervezet, amelynek 30.000 tagja van, ám mindössze két és félezernél aláírást hozott, míg a másik szakszervezet, amely mintegy 2500 főt tömörít, csak 127 aláírással támogatta a kezdeményezést. A szokásos magyar döntési módra enged ez következtetni, amely szerint a kezdeményezéshez való csatlakozásra szavaz egy vezetőség „valahol fönt”, de nem mérik fel, hogy valóban és aktívan támogatja-e ezt az ügyet a saját tagságuk. Ha ez megtörtént volna, akkor vagy nem csatlakoznak, vagy, ha igen, akkor ennél mindenképpen több ember, esetleg, netalán a saját tagjaik fele aláírt volna.

• hogy az egész akció párhuzamosan és egymástól teljesen függetlenül zajlott a férfi 40 év munka után lehetséges nyugdíj érdekében folyó aláírásgyűjtéssel. Semmi egyeztetés nem történt e kettő között sem, de ettől függetlenül sem kerestek meg jelentős társadalmi szervezeteket, így például a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát sem.

• hogy, mindenki csak a saját váteszi szerepében bízik, azt hiszi, egyes egyedül ki tudja forgatni a sarkából a világot, ő mindent meg tud oldani, neki a zsebében a marsallbot, igen, csak éppen az aláírásgyűjtés nem az erőssége.

• hogy a VKF (mely nem Vezérkari Főnökség, hanem a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, azaz magyarul a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek érdekegyeztetésének a kerete) szakszervezeti oldalának nincs maguk által választott ügyvivője, nincs ügyrendje és semmiféle formája nincs annak, hogyan egyeztetnek egymással. Így ezt nem is teszik meg, a VKF-nek három szakszervezeti konföderáció tagja van, mindnyájan mondják az egymástól eltérő javaslataikat, a kormány pedig ölbe tett kézzel mosolyog, és úgy dönt, ahogyan akar, hiszen a másik oldalon kialakult egységes álláspont NINCS.

• hogy a 2016-os minimálbér és garantált bérminimum kérdés VKF-en történő egyeztetésén most megint újra ugyanez a helyzet, ami eddig volt: mást javasol a LIGA, a MASZSZ és a MOSZ.

• hogy miközben tavaly erős ellentétet váltott ki a SZEF mellőzése (a közszféra ágazati szakszervezeteinek a többségét tömörítő konföderáció a versenyszféra ügyeinek tárgyalására hivatott VKF-nek nem tagja), az, hogy senki nem kérdezte meg a minimálbér és garantált bérminimum emelésére vonatkozó elképzeléseiről, és ennek döntő szerepe volt abban, hogy SZEF kongresszusa másodszorra magasabb arányban utasította el a beolvadását a MASZSZ-ba, mint korábban, amit igazán ők nehezményeznek, de ezek után idén sem kérdezték meg a véleményünket?! Holott a SZEF 13 szakszervezete által képviselt ágazatokban mintegy 170.000 dolgozó azt kapja fizetésül, ami a minimálbér, vagy a garantált bérminimum. Nem valamiféle áttétellel hat rájuk ez a döntés, hanem egyenesen, közvetlenül, forintra ez lesz a nyomorúságos, méltatlan és elfogadhatatlan bérük 2016-ban.

• hogy az egységes szakszervezeti álláspont hiányában az ellenzéki pártok lépnek fel az ügyben és hangoztatják a saját bérköveteléseiket, amivel a jelenleg folyó bértárgyalásoknak nem igazán használnak, tökéletesen elviszik politikai síkra az ügyet, ám erre nem érkeznek visszajelzések.

• hogy nem veszi észre senki: ilyen széttartással csak tönkremenni lehet.

Megdöbbent, hogy nem veszi észre senki, ezen egymástól független, sőt egymás ellen ügyeskedő törekvések mennyire időszerűtlenek. Mert eddig arra lehetett gondolni, hogy esetleg a nagyobb konföderációk a kisebbek – óvatos és leplezett – kiszorítására törekszenek, azért tesznek úgy, mintha azok nem is léteznének. Ám ma nem úgy tűnik, hogy a konföderációs elnökök jelenlegi felállásában bárki is befutó lenne, se egyéni, se páros versenyben. Ma csak együtt és egységesen fellépve lehetne erőt képezni. Majd máskor próbálkozhat az összetömörítéssel, aki akar, ez a projekt most nem nyerő.

Le kell ülni mind az öt konföderáció vezetőnek és addig tárgyalni, amíg nem születik közös álláspont, legalább a minimálbér és garantált bérminimum megkövetelt összegében.

Végül megdöbbent, hogy miközben látjuk, érezzük a rendkívüli gondokat, a politikai ellentmondásokat és a történelmi kihívásokat, a népszavazási kezdeményezésekben, információs csatornákban és az élet szinte teljes egészében megnyilvánuló erőteljes változásokat, aközben mi nem váltunk semmiben.

Zamárdi, 2015.11.08.

Földiák András