Nem ez a kutya és nem ez a farok…

2015. december 18. - Földiák András

… nem ez az üllő és nem ez a kalapács, azaz semmi nincs a helyén Lázár János miniszternek a Klik kritikájára tett indulatos megjegyzéseiben. Az Origo közleménye szerint a következőket mondta: „Minden pedagógusnak tudomásul kell vennie, hogy a Klik a munkaadója, ezért semmi oka nincs, hogy a dolgozók megválasszák, ki legyen a munkaadójuk… Ha valaki dolgozik egy gyárban, akkor nem érdekel senkit, hogy azt szereti, vagy nem szereti. Mindez nem jelenti azt, hogy a Klik hibátlan lenne, de az nem lehet, hogy a farok csóválja a kutyát.”

Nem a – számára sértő módon – Klebelsberg Kunóról elnevezett hivatal-óriás a kutya, mert ha a pedagógusok léteznek és ellátják a feladatukat, akkor van közoktatás, de ha a pedagógusok nélkül csak ez a vízfej fontoskodna, akkor nem lenne. Kutya létezhet farok nélkül, azaz a pedagógusok Klik nélkül, de a farok nem életképes a kutya nélkül. Még a mai minisztereket sem a politikusok által szünet nélkül átkeresztelt, összevont és szétválasztott oktatásért felelős minisztérium tanította írni és olvasni, nem is az egykori országos pedagógiai intézet vagy a járási hivatal oktatási osztálya, hanem az általános iskolai tanítója, akire talán maga Lázár János is emlékszik minden nagy elfoglaltsága ellenére, még ma is.

Képzavarokban, dakota indián közmondásokban és egyéb figyelemelterelő jelképekben eddig is bővelkedtek a kormányzati nyilatkozatok. Ám Lázár János ezúttal túllőtt a célon és leleplezett egy nagyon rossz bürokrata szemléletet. Folytatva a képzavart azt is mondhatnánk, hogy a kutya (vagy a farok) kiugratta a szöget a zsákból. Nem a nehézkes, bürokratikus, a gyakorlattól távol lévő nagy hivatalok végzik el a közszolgáltatásokban a munkát, hanem – mindaddig, amíg a gyalázatos fizetésekkel és ilyen kiszólásokkal el nem üldözik őket – a hivatásukat szerető szakemberek. Az életet nem az országgyűlési határozatok alkotják, nem is a szakfelügyeleti jelentések, és nem a költségvetési számítások, hanem az emberekkel szemtől szemben kapcsolatban lévő, dolgozó másik ember. Nem az egészségügyi ágazat gyógyítja meg az embert, hanem a jó orvos.

A mai munka végeláthatatlan özöne a pályázati kiírásoknak, -beadásoknak és -elbírálásoknak, az indikátor felsorolásoknak és számon kéréseknek, a mindenféle testületek által szüntelenül gyártott határozatoknak és az ezeket rögzítő olvashatatlan jegyzőkönyveknek, az élet ennek ellenére – hála az égnek – emberi kapcsolatokban és egymásra hatásokban zajlik. Magyarán: nem az állásfoglalások és az utasítások óceánja formálja a lényünket, hanem egy tanár személyes megjelenése vagy egy könyvtáros tekintete és az olvasóját értő ajánlása. Ez hatással lehet egy emberre, sőt jó irányba befolyásolhatja akár az egész életét.

A Klik egy mesterkélt, életidegen közeg, akár jól működik, akár – sok-sok pedagógus véleménye szerint – rettenetesen rosszul. Így is, úgy is csak áttételesen van köze az emberi gesztusokból, arcokból, szeretetből épülő valódi élethez. Semmiképpen nem lehet a személyiségekből és sokféle, hatalmas szaktudás rendszeréből felépülő pedagógus társadalom ennek a hivatal-gólemnek a kiágazása, alkatrésze, farka vagy bármije. Ha ez véletlenül, valaha egyszer így lenne, akkor az maga lenne a köznevelésnek is, de az ember szellemi életének is a vége.

Az ember sokkal bonyolultabb lény, vágyak és remények éltetik, félelmek és bizonytalanságok tépázzák, követhetetlen asszociációk folyamatában fejlődik, a tanár egy mozdulatáról eszébe jut a nagyapja, ahogyan állt a cseresznyefa alatt és ebből megérti Arany János egy sorát, vagy a történelem valamely fordulatát. A Klik utasításaiból nem ért meg soha semmit.

Ha ennek a Magyarország legnépesebb szakmáját adó, magas szinten művelt, munkáját – mindennek ellenére – szerető nagy társadalomnak baja van a feje fölé rakott hivatallal, akkor ott minden valószínűség szerint tényleg baj van. És ez az élet meg nem értése, a napi történések súlyos félreértése, ha ezeket a valóságos jelzéseket a bürokrácia és a felsőbbség nevében megpróbálja lesöpörni valaki. Ez nem jó, holmi kutyára hivatkozva különösen nem jó, de szabályos igazgatási eszközökkel sem lenne az.

A Karácsony előtti bérfizetési-anomáliákról (nem dokumentációs hitelességgel készített rövid tájékoztató)

Az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT) emlékeztetőit a működéséért felelős titkárság készíti, sajnos olykor kisebb késésekkel, valamint szakszerű pontossággal, amely miatt a testületben nem résztvevő szakszervezeti tagok nehezen tudják követni a történéseket.

A Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) december 7-i Ügyvivő Testületi ülése javasolta, hogy az OKÉT 2015. december 8-i ülésén a szakszervezetek napirendi pontok előtt fejezzék ki a leghatározottabb tiltakozásukat a KIRA rendszer hibái miatt. (A KIRA a Magyar Államkincstár fejlesztésében elkészült új „Központosított Illetmény-számfejtő Rendszer”.)

Számos munkavállaló

  • késve kapta meg a novemberre járó bérét,
  • csak egy részét kapta meg,
  • nem történt meg a szakszervezeti tagdíjak átutalása.

Az OKÉT szakszervezeti oldalának résztvevői – az ugyanazon a napon délután tartott megbeszélésen – egyetértetek ezzel a SZEF javaslattal. Ennek megfelelően Fehér József OKÉT oldal ügyvivő a december 8-i ülésen kérte a napirendi pont előtti tárgyalást, és amikor erre sor került, akkor kifejtette, hogy botrányos és súlyos hibák sorozata történik éppen decemberben. A rosszul fizetett, tartalékokkal többnyire egyáltalán nem rendelkező munkavállalók ezt a méltatlanul alacsony bérüket sem kapják meg maradéktalanul.

Követeljük, hogy egyértelműen nevezzék meg: ki a felelős ezért a munkavállalóknak súlyos gondokat jelentős kártéteményért? Rövid időn belül maradéktalanul rendeztesse el a kormány az Államkincstárral az elmaradásokat és térítsék meg a dolgozókat ért károkat, azért, mert önhibájukon kívül adósságba kerültek.

Dr. Adorján Richárd, a Nemzetgazdasági Minisztérium költségvetésért felelős helyettes államtitkára, az OKÉT kormányzati oldalának vezetője elmondta, hogy az Államkincstár időben előkészítette az új rendszerre való átállást. Nem biztos, hogy ők a felelősek a keletkezett hibákért. Lehetséges, hogy az egyes költségvetési szerveknél történt valami. Nem egyszerű a rendszer, amelynek most a gyermekbetegségei mutatkoztak meg. Minden konkrét panaszt a MÁK ki fog vizsgálni. Sajnálatosnak tartják a történteket és kérik a megértést.

Szűcs Viktória, a Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének az elnöke feltette a kérdést: mit mondjon annak, aki a bruttó 144 ezer forintos novemberre járó fizetéséből valamilyen különös okból csak 49 ezer forintot kapott meg? A rendszer rossz, és sokkal súlyosabb a helyzet, mint amire azt lehet mondani, hogy kérik a megértést. Karácsonyig ezeket a problémákat rendezni kell.

Mind Fehér József, mind Szűcs Viktória hangsúlyozták, hogy mulasztás történt, ami munkavállalók sokaságának súlyos gondot okoz. És éppen Karácsony előtt. Azonnali gyors és eredményes intézkedést követelünk.

Adorján Rihárd államtitkár kijelentette, hogy igen, ezen dolgoznak.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Az OKÉT ülés foglalkozott még a minimálbér és a garantált bérminimum emelésével. A szakszervezeti oldal álláspontja, hogy ragaszkodik a minimálbér 9 %-os és a garantált bérminimum 13 %-os emeléséhez.

Július elején ígéretet tett a kormány a kompenzáció kivezetésére és béresítésére, illetve a lehetőségek megvizsgálására. (Mai napig a 2010. évi nettó bérek alapján kap kompenzációt mintegy 200.000 munkavállaló, mások viszont nem kapják ezt, bár megilletné őket, de azóta változott a beosztásuk.) Ám mindmáig nem történt semmit. Az egyeztetéseken is kiemeltük és minden lehetséges fórumot felhasználunk arra, hogy ennek az elfogadhatatlanságára felhívjuk a figyelmet.

Külön napirendként kitérünk a bérrendezésből eddig kimaradt szakmai ágazatokra, a közoktatásban uralkodó feszült helyzetre, a közmunkásokkal kapcsolatos gondokra, valamint az OKÉT tervszerűbb munkájának követelésére.

Az egyetlen biztos eredmény, hogy rövid időn belül bevezetésre kerül a közalkalmazotti bértáblában az életkor szerint járó újabb három illetményi sor, azaz negyven éves kora után is lesz hova továbblépni a munkavállalónak.

Pontosan fordított a helyzet

A 2015. december 5-i, „A közszolgáltatások ára – emelkedő, vagy hanyatló nemzet?” című SZEF AKADÉMIÁN tartott korreferátum nem szó szerinti, csak a tartalmi irányokban azonos szövege.

Négy kérdésről szeretnék röviden szólni. Ebből kettő olyan, amely a mai nap témájához kapcsolódik, de nem közvetlenül a mostani előadásokhoz kötődik, kettő olyan, ami valóban korreferátum, azaz a most elhangzottakra észrevétel.

1)  Gyalázatos a magyar bérhelyzet

  • Nem ismerünk a bérfejlesztésre vonatkozó kormányzati távlati elképzeléseket,
  • nem körvonalazódtak stratégiai tervek,
  • nincs semmiféle összhang a kormány, a munkaadók és a munkavállalók között.

Ez általában is igaz, de még elfogadhatatlanabb a közszolgálatokban, ahol közvetlenül vagy közvetetten, de végül is áttételesen maga az állam a munkáltató.

Senki nem látja: „van-e pálya” az életpálya előtt? Vagyis akar-e a kormány további életpálya modelleket? Vagy megelégszik az eddigi nagy műveivel. A szakszervezetek általában nem utasítanának el egy logikus, átlátható és biztonságos szakmai utat teremtő, jó életpálya-modellt, de nem ez a legfontosabb, hanem a minden ágazatra kiterjedő és megfelelő mértékű béremelés. Ez az elsőrendű követelésünk, nem az életpálya modell. Tehát nem ezért házalunk, az ennek ellenére elfogadhatatlan, hogy egyes szakmákban van részletesen kidolgozott modell, másokban nincs, és szó sem esik róla. Most a jövő évi felsőoktatási dolgozói béremelés nem társul semmiféle modellel.

Mikor és milyen módon rendeződik az eddig kihagyott szakterületek és dolgozói rétegek bére? Ez a minden mást felülíró kérdés, és igen komoly erőfeszítéseink ellenére évek óta erre semmiféle választ nem kapunk.

Egy másik síkja a bérekért folyó küzdelemnek a minimálbér és a garantált bérminimum. E hét hétfőn négy konföderáció közös sajtótájékoztatón ismertette a közös álláspontját, miszerint a minimálbér 9, a garantált bérminimum 13 %-os emelése a szakszervezeti követelés. A LIGA nem csatlakozott ehhez és általában véve – sajnos – nem sok hajlandóságot mutat az együttműködésre. A SZEF nevében erőteljesen szorgalmaztam a megegyezést, és valami szerény szerepem volt is ebben a régóta elő nem fordult közös fellépésben.

Az összegek feletti alkudozáson túl az is kérdés, hogy eltérjen-e a bérkategóriák emelésének mértéke egymástól. A SZEF abban érdekelt, hogy a régen szakmunkás bérminimumnak hívott és minden szintű szakmai képzettség után járó minimális összeg határozottabban emelkedjen. A közszolgálatokban magasabb az aránya a képzett dolgozóknak, mint a versenyszférában, ezért ez számunkra különösen fontos, és ez a különbségtétel valamelyest, igen kicsit, de mégis javítaná a szaktudás szégyenletesen rossz megbecsültségét.

Ismétlem, nem ez a számunkra az alapvető cél, hanem az átfogó közszolgálati bérrendezés, de azért a bérminimum is a legkevesebbet kereső 25 %-nak emelkedést, 138.000 Ft-os bruttó bért jelentene.

2) A bérhelyzet volt az egyik, amire ki szeretem volna térni, a következő gondolatok ahhoz kapcsolódnak, amit Bod Péter Ákos arról mondott, hogy a magyar állam túlságosan nagy állam, hogy többet von el a gazdaságtól, mint más európai országok, és ez által arányaiban az egyik legnagyobb Európában.

Természetesen mindenki tudja, hogy a gazdaság fejlődéséhez alacsonyabb adóra, kisebb járulékokra, valamint kedvezőbb hitelekre lenne szükség. De ez sokszor – nem itt a mai előadáson – úgy fogalmazódik meg, mintha ennek kifejezetten a közszolgáltatások rendszere lenne az akadálya. Vagyis ez vonná el a pénzt a gazdaság fejlődésétől.    

Sajnos újra és újra elhangzanak a közszolgáltatások ellen irányuló „észrevételek”, óvatos és finom támadásszerűségek. Idén a legtöbbször Dr. Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) főtitkára emelte fel a szavát az állami bérből élők létszámát kritizálva. Olykor félrevezető állításokat is tesz. Az ATV Esti Start című műsorában (http://www.atv.hu/videok/video-20151022-david) például azt mondta, hogy „Magyarországon ma ötszintű közigazgatás működik, a települési, a járási, a megyei, a regionális és az országos.” Nem igaz, a régió nem ilyen szint, nincs se választott, se kinevezett, se bármiféle igazgatási jogkört gyakorló szervezete. Igencsak meggyengült a megye is, kérdéses, hogy ez érvényesnek tekinthető-e még. A gyakorlatban inkább a három szint felé közelítünk, erről azonban lehet vitatkozni, de a régiókról, vagyis az öt szintről nem. Tudom, ez most nem tartozik ide, csak egy példaként említem, hogy mi mindent vetnek be ellenünk.

„Fizetésemelés2015.hu” című írásában (Népszabadság, 2015. okt. 26. 10. o.) a „Férfi40+” nyugdíjprogram „gyors bukásáról” elmélkedett a főtitkár. Ez is hangulatkeltő félrevezetés, a férfiak negyven év utáni nyugdíjazási lehetőségének a kezdeményezése nem bukott meg, se gyorsan, se lassan, a szakszervezetekhez még az utóbbi hetekben is érkeztek újabb aláírt ívek, és sokan várnák, hogy pozitív döntés történjen. Az Alkotmánybíróság tette lehetetlenné ezt a népszavazást, de – ahogyan erre a Magyar Szakszervezeti Szövetség rámutatott – magát a népszavazás jogintézményét is eltörölte ezzel. Az érv ugyanis az volt, hogy azért nem szervezhető ez ügyben népszavazás, mert költségvetési kihatásai lennének. De milyen társadalmilag jelentős kérdésnek nincs költségvetési következménye? Nem szólva arról, hogy magának a népszavazásnak a lebonyolítása is költségvetési milliárdokba kerül, ezzel az érvvel bármikor bármilyen népszavazást be lehet tiltani. A férfi 40 kezdeményezés tehát nem bukott meg, hanem az alkotmányosság védelmére hivatott testület adott a demokráciának – és saját magának is – egy újabb hatalmas pofont.

Többen azzal érvelnek – olykor kormányzati szereplők is –, hogy Magyarországon 20 %-ot meghaladja azok aránya, akik az államtól kapják a fizetésüket, márpedig ez mindenféle nemzetközi összehasonlítás szerint sok. De azt nem teszik hozzá, hogy a 20 %-ba a közmunkásokat is beleszámolják! Ami rendkívüli mértékben torzítja az arányokat. Azt sem mutatják ki, hogy az arány ezen túl azért ilyen magas, mert – sajnos – nagyon alacsony a hazai összes foglalkoztatott száma. Ha a közmunkások nélkül az egész lakosság számához viszonyítjuk a valóban közszolgálati dolgozók adatait, akkor rögtön jóval az európai átlag alatti arányt kapunk. És egyáltalán nem állunk rosszul semmilyen más összehasonlításban sem, csak ebben az egyben, amit kiragadnak a teljes foglalkoztatottság köréből és véres kardként hordozva lázítanak vele tisztességes közalkalmazottak ellen.

Ám azt véletlenül sem halljuk, hogy ezeknek a forrásoknak az előteremetése érdekében például kevesebb stadiont kellene építeni, hogy a Magyar Nemzeti Banknak a gazdaságot kellene élénkítenie, nem presztízsberuházásokra fordítani lélegzetelállító összegeket, hogy nem kellene öt budapesti kaszinót és sokmilliárdos bevételt odaajándékozni Andy Vajna kormánybiztosnak. A versenyszféra terheiért aggódók arról is ritkán beszélnek, hogy ne kezdjünk bele olyan beruházásokba 200 milliárdért, amelyet Baán Lászlón kívül mindenki elutasít és a Városligetet romboló környezetvédelmi kártevésnek tart. A VOSZ amiatt sem tiltakozott, hogy talán-talán a közbeszerzések területén sincs mindig minden rendben. Magyarán: a vállalkozások élénkítéséhez szükséges pénzt máshonnan is elő lehetne teremteni, nem csak az alulfinanszírozott közszolgáltatások további nyomorgatásából.

A szocializmus idején a mindent a saját körén belül elrendező pártállam magától értetődően gondoskodott az ellátásról, emiatt mindmáig olyan természetes közegnek tartjuk ezt, mint amilyen a levegő. A közintézményeknek is csak akkor fogjuk fel a létét, amikor baj van velük, ha akadozik a szolgáltatás, nincs bölcsőde, nem jön a nővér vagy a szociális gondozó, nem kapjuk meg időben a jogosítványunkat vagy az útlevelünket, és így tovább. Egyébként nem gondolunk rá, hogy mindez bizony sok pénzbe és kőkemény emberi munkába kerül. Ha pedig bármikor mégis szóba jönnek a költségek, akkor minden kívülálló, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben tájékozódna, rögtön kijelenti, hogy „Hűha! Ez elfogadhatatlan pazarlás, amit azonnal csökkenteni kell!” Magukat igencsak komoly közszereplőknek tartó politikusok, közgazdászok, szociológusok is bőséggel tesznek ilyen komolytalan nyilatkozatokat.

Nem az a helyzet Magyarországon, hogy úgy egyébként, nagy általánosságban minden rendben van, a gazdaság dübörög, feketemunka alig létezik, a korrupció visszaszorult, a demokrácia virágzik, senki nem fagy meg telenként, nincsenek alultáplált gyerekek, se leszakadt és gettósodó kistérségek. Szóval egészében jól állunk, és az az egyetlen baj, hogy ezekbe a fránya közszolgálatokba folyik el fölöslegesen sok pénz.

Nem, egyáltalán nem ez a helyzet, minden pontosan fordítva van, sok és szégyenteljesen súlyos problémánk van, korrupciótól, és mindenféle adóelkerüléstől sokak nyomoráig, és éppen az egyetlen, ami nagyjából még úgy-ahogy rendben van, az a közszolgáltatások széles hálózata. Tegyük hozzá rögtön: az egészségügy kivételével, mert ha valaki kórházba, vagy először még csak várólistára kerül súlyos bajával, akkor rögtön megtapasztalja, hogy milyen az, amikor egy rendszer nem képes ellátni rendeltetésének megfelelően a feladatait.

Sokféle szakmai, szervezeti, emberi gonddal küszködve, minősíthetetlenül rossz bérszínvonalon, de igenis működnek az óvodák, az iskolák, a könyvtárak, a színházak, és elfogadható a közbiztonság. Ha bármilyen újabb megszorítások ezt tönkre fogják tenni, az történelmi tragédia lesz, és tényleg kiszakadunk a fejlődő világból. Ezt sajnos a lakosok – és a politikusok, vállalkozók, még talán maga Demján Sándor, a VOSZ elnöke is – csak akkor fogja felfogni, ha majd nem érkezik meg a mentő, a rendőr, vagy a tűzoltó, akkor, amikor szükség lenne rá. Nem kívánom senkinek, hogy élje meg, de gondoljon bele, hogyan érezne, ha ő nem részesülne igazságszolgáltatásban, vagy az ő gyerekét nem lenne hajlandó felvenni az iskola, hozzá nem menne ki az orvos. Ezek mindennél fontosabb vívmányok, elvesztésük, vagy részleges veszélyeztetésük az európai fejlődés befejeződése.

Meggyőződésem szerint mi állunk a fejlődés pártján, emelkedő bérszínvonalat, a tudás megbecsülését és a szolgáltatások minőségének a javítását szorgalmazva, nem pedig azok, akik visszavenni akarnak a meglévőből. Éppen azért azt lenne fontos tisztázni, hogy a valóban túl nagy állam költségei mire mennek el. Mi az, ami abból fölösleges, vagy nem a legszükségesebb és mi az, ami hasznos szolgáltatásokra fordul?

3) A nemzet emelkedéséhez, aminek az igényét az Akadémia mai címe magában foglalja, olyan közszolgálat-fejlesztésre lenne szükség, aminek ma a legkisebb nyomát sem találjuk. Megalázóan rosszul fizetett munkatársak, elemi költségvetési gondokkal küszködő intézményekben, minőségi továbbképzések nélkül – ma a XXI. században, az élethosszig tartó tanulás korában, kidolgozott, komoly érdekeltségi rendszer nélkül végzik becsülettel a dolgukat, aztán megjelennek nagyokos politikusok, vagy váteszként berobbanó megváltó értelmiségiek, akik ezt a rossz állapotba szorított intézményrendszert úgy teljes egészében támadják, bírálják, lebecsülik. És kellő ismeretek nélkül differenciálatlanul állítják, hogy az egész nem elég kreatív, nem elég innovatív, nem elég gyerek- vagy látogatóközpontú és ilyenek. Miközben ezek az intézmények megfelelően ellátják az országot – még ma is – megfelelő közszolgáltatásokkal. De ezt nem méltányolják, lefitymálják az egészet, és sajnos cselekszenek is: ŐK megmondják, mit kellene csinálni - a szakma megkérdezése nélkül. Nehezen merek példát mondani, de hát a pedagógus életpálya modellben, az egész KLIK rendszerben, a PÖCS (pedagógus önértékelő csoport) ötletében tömegével vannak olyan intézkedések, amit senki nem akart. Én hasonló, kívülről bevitt politikai akciónak látom a városligeti múzeumi tervet is, amiben megint kívülállók döntik el és variálják össze-vissza hány és milyen múzeum kerüljön oda és így tovább…

Soha senki érdemben nem kérdezte meg magukat a közszolgálati ágazatokat, hogy ők maguk hogyan látják a szakmai munkájuk fejlesztési lehetőségeit. Hogyan adhatna többet az ágazatuk az országnak?

Szinte kivétel nélkül minden jó szakember egészen pontosan tudja, hogy mi gátolja, lassítja, rontja a hatásfokát a munkájának, és azt is, hogy hogyan lehetne mindezen javítani. Emellett féltve őrzött álmai vannak arról, hogy hogyan lehetne nagyszerű dolgokat csinálni, ám a kutya sem kérdez semmiről semmit, a napi gondok szemernyit sem csökkennek, sőt régóta csak növekednek. Eközben felül valaki kitalál valami lényegtelen formális újítást, amire elkölt kettő vagy kétszáz milliárdot, hogy megmutassa a lábát lógató közalkalmazottaknak mi az az innováció.

Magyarán: rendszer-szerű, közösen kidolgozott és érdemi fejlesztésekre lenne szükség.

4) Végül néhány szó mindahhoz, amit György Péter elmondott az intézményrendszereink – döntően a közgyűjtemények – létét meghatározó egykori ideológiai, stratégiai háttérről. Azt mondta, hogy az az ideológia, aminek nevében az állam a maga nemzeti kultúráját akarta terjeszteni (vagy lenyomni az emberek torkán), az ma már nem érvényes. És akkor – kérdezte – milyen ideológia nevében lehet fenntartani a szolgáltatást? Ám én nem halottam, vagy fogtam fel, vagy szűrtem le semmiféle választ az előadásában.

Véleményem szerint nem lehetséges semmiféle identitás – önazonosság, kulturált emberi öntudat – a tárgyi emlékek és az azzal való találkozás nélkül. Legyen ez a tárgyi emlék nyomtatott, szőtt, faragott vagy kézzel írott – hogy a levéltárakat, a legrégebbi kulturális intézményünket se felejtsük ki. Se egyéni-személyi, se táji-térségi, se nemzeti, se általános emberi önazonosság enélkül nem alakítható ki. Tehát a szükséges ideológia olyasmi lenne, miszerint a cél és a közös érdek a kulturált közösségi léthez szükséges tárgyi és szellemi feltételek megtartása, illetve fejlesztése. Ezen tárgyak és tartalmak nélkül csak arctalan, jellegtelen fogyasztók, élvezet- és narkotikum-hajszolók lennénk.   

Meghökkenéseim

Meghökkent,

  • hogy a rendszerváltó népszavazás aláírásgyűjtésében több párt, ágazati szakszervezet, civil szervezet vett részt, amelyeknek a saját tagságuk egytizedét elérő aláírást sem sikerült leadniuk (a kezdeményezés mindössze 80.000 aláírást ért el az adott határidőig, és így eredménytelenné vált). Van közöttük szakszervezet, amelynek 30.000 tagja van, ám mindössze két és félezernél aláírást hozott, míg a másik szakszervezet, amely mintegy 2500 főt tömörít, csak 127 aláírással támogatta a kezdeményezést. A szokásos magyar döntési módra enged ez következtetni, amely szerint a kezdeményezéshez való csatlakozásra szavaz egy vezetőség „valahol fönt”, de nem mérik fel, hogy valóban és aktívan támogatja-e ezt az ügyet a saját tagságuk. Ha ez megtörtént volna, akkor vagy nem csatlakoznak, vagy, ha igen, akkor ennél mindenképpen több ember, esetleg, netalán a saját tagjaik fele aláírt volna.
  • hogy az egész akció párhuzamosan és egymástól teljesen függetlenül zajlott a férfi 40 év munka után lehetséges nyugdíj érdekében folyó aláírásgyűjtéssel. Semmi egyeztetés nem történt e kettő között sem, de ettől függetlenül sem kerestek meg jelentős társadalmi szervezeteket, így például a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát sem.
  • hogy, mindenki csak a saját váteszi szerepében bízik, azt hiszi, egyes egyedül ki tudja forgatni a sarkából a világot, ő mindent meg tud oldani, neki a zsebében a marsallbot, igen, csak éppen az aláírásgyűjtés nem az erőssége.
  • hogy a VKF (mely nem Vezérkari Főnökség, hanem a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, azaz magyarul a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek érdekegyeztetésének a kerete) szakszervezeti oldalának nincs maguk által választott ügyvivője, nincs ügyrendje és semmiféle formája nincs annak, hogyan egyeztetnek egymással. Így ezt nem is teszik meg, a VKF-nek három szakszervezeti konföderáció tagja van, mindnyájan mondják az egymástól eltérő javaslataikat, a kormány pedig ölbe tett kézzel mosolyog, és úgy dönt, ahogyan akar, hiszen a másik oldalon kialakult egységes álláspont NINCS.
  • hogy a 2016-os minimálbér és garantált bérminimum kérdés VKF-en történő egyeztetésén most megint újra ugyanez a helyzet, ami eddig volt: mást javasol a LIGA, a MASZSZ és a MOSZ.
  • hogy miközben tavaly erős ellentétet váltott ki a SZEF mellőzése (a közszféra ágazati szakszervezeteinek a többségét tömörítő konföderáció a versenyszféra ügyeinek tárgyalására hivatott VKF-nek nem tagja), az, hogy senki nem kérdezte meg a minimálbér és garantált bérminimum emelésére vonatkozó elképzeléseiről, és ennek döntő szerepe volt abban, hogy SZEF kongresszusa másodszorra magasabb arányban utasította el a beolvadását a MASZSZ-ba, mint korábban, amit igazán ők nehezményeznek, de ezek után idén sem kérdezték meg a véleményünket?! Holott a SZEF 13 szakszervezete által képviselt ágazatokban mintegy 170.000 dolgozó azt kapja fizetésül, ami a minimálbér, vagy a garantált bérminimum. Nem valamiféle áttétellel hat rájuk ez a döntés, hanem egyenesen, közvetlenül, forintra ez lesz a nyomorúságos, méltatlan és elfogadhatatlan bérük 2016-ban.
  • hogy az egységes szakszervezeti álláspont hiányában az ellenzéki pártok lépnek fel az ügyben és hangoztatják a saját bérköveteléseiket, amivel a jelenleg folyó bértárgyalásoknak nem igazán használnak, tökéletesen elviszik politikai síkra az ügyet, ám erre nem érkeznek visszajelzések.
  • hogy nem veszi észre senki: ilyen széttartással csak tönkremenni lehet.

Megdöbbent, hogy nem veszi észre senki, ezen egymástól független, sőt egymás ellen ügyeskedő törekvések mennyire időszerűtlenek. Mert eddig arra lehetett gondolni, hogy esetleg a nagyobb konföderációk a kisebbek – óvatos és leplezett – kiszorítására törekszenek, azért tesznek úgy, mintha azok nem is léteznének. Ám ma nem úgy tűnik, hogy a konföderációs elnökök jelenlegi felállásában bárki is befutó lenne, se egyéni, se páros versenyben. Ma csak együtt és egységesen fellépve lehetne erőt képezni. Majd máskor próbálkozhat az összetömörítéssel, aki akar, ez a projekt most nem nyerő.

Le kell ülni mind az öt konföderáció vezetőnek és addig tárgyalni, amíg nem születik közös álláspont, legalább a minimálbér és garantált bérminimum megkövetelt összegében.

Végül megdöbbent, hogy miközben látjuk, érezzük a rendkívüli gondokat, a politikai ellentmondásokat és a történelmi kihívásokat, a népszavazási kezdeményezésekben, információs csatornákban és az élet szinte teljes egészében megnyilvánuló erőteljes változásokat, aközben mi nem váltunk semmiben.

Zamárdi, 2015.11.08.

Földiák András